elmesélte izgalmas kalandjait. A történetek időnként az emberről is szóltak. Őt azonban Bogárka is ismerte, innen a kertből, és nem mindig voltak róla azonos véleményen Acsával. Pl. a minap éppen szerencsétlenül járt Pillangóval kapcsolatban sem egyformán ítélték meg Embert.

- Ugye, megmondtam neked, hogy Emberben nem szabad bízni. Vigyázni kell, inkább félni tőle és elkerülni! Ember hatalmas, és ha nem vigyázunk, könnyen járhatunk mi is úgy, mint szegény Pillangó, aki most átszúrt potrohhal díszeleg egy üvegdobozban.

- Én is sajnálom őt, de nem értek veled egyet abban, hogy az ember olyan hatalmas volna, csupán azért, amit Pillangóval tett. Én is megeszem a levéltetveket, s azok megmaradt társai épp úgy sajnálkoznak, mint most mi Pillangó miatt, de ettől én még nem vagyok hatalmas, csak éhes. Azaz a történtek után már jóllakott, de most nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy mindenki azt igyekszik tenni, ami az ő számára fontos. Ha valaki másnak rosszat tesz ez által, attól nem hatalmas. Tehát én úgy gondolom, hogy olyan, mint Nagy Ember, egyszerűen nem is létezik.

Acsa látta, hogy sehogy sem tudja megértetni Bogárkával, hogy mit ért ő Ember hatalmán. Mindenesetre újra felhívta a figyelmét, hogy jobb, ha óvakodik tőle, majd magára hagyta Bogárkát a gondolataival.

Bogárka nem engedett a véleményéből, mert ő nem érezte még egyetlen ember hatalmasságát sem. Számára mind egyformák voltak.

A gyerekeket azért szerette, mert lehetett velük játszani. Amint egy apró ujjacska óvatosan közeledett felé, már szinte toporogva várta, hogy átléphessen rá a levélről, vagy virágról, amin éppen csücsült. Azután az ujjacska felemelkedett vele lassan az ég felé, és hamarosan felcsendült az ismerős gyerek dalocska is: szállj el, szállj el katicabogárka…! Bogárka türelmesen megvárta, míg elejétől a végéig előadta a kis művész, azután a végszóra fellebbentette szárnyait és röpült egy aprócska kört a levegőben. De hamar vissza is tért ismét, leszállt egy közeli növényre, hogy az egész játék újra kezdődhessen. És Bogárka a felnőtteket is éppen úgy szerette, mint a gyerekeket. A kertben lévő házból időnként egy kalapos ember jött ki. Körbe sétált a kertben, mintha felmérné, hogy minden rendben van e. Bogárka büszkén nyugtázta, hogy ehhez a rendhez ő is hozzájárult, és boldogan nézte a kalapos elégedetten csillogó szemeit. Az is előfordult, hogy még a kalapon díszlő árvalányhajra is felcsücsült, s ingyen fuvarban hordoztatta magát keresztül-kasul a kertben. Olyan volt számára ez, mintha két gazda szemlélte volna meg közös művüket.

Egy nap azonban nagy változás történt Bogárka életében. Egyik este szörnyű vihar söpört át a kerten. A gyékény, a mocsári növények próbálták takargatni előle éltetőjüket, a kicsi

tavacskát. A szomorúfűz hosszú fürtjeit is tépte, cibálta. Átrohant a virágágyásokon, megtépázta a gyenge cserjéket, majd nagy bőszen a ház felé rohant. Elsodorta a kéményt, s kacagva, visítva, ahogy jött, egyik pillanatról a másikra eltűnt.

Bogárka egy rózsabokor levele alatt megbújva vészelte át az ítéletidőt. Amikor lecsendesedett minden, óvatosan előmerészkedett búvóhelyéről, de hamar sötétedett és akkor, nem sokat látott a pusztításból. Reggel azonban minden világossá vált. A gazda dúlt, fúlt, a gyerekek ki sem jöhettek a házból. Bogárka úgy megszeppent, mintha épp ő okozta volna a kalamajkát. A gazda azonban jó gazda volt. Mindent hamar rendbetett, és Bogárka is felsóhajthatott. Már csak egyvalami aggasztotta. Napok óta nem látta Acsát. Hiányoztak a beszélgetések. Bogárka egyre sűrűbben kémlelte az eget. Időnként fölrepült és onnan pásztázta a messzeséget, de hiába.

Vagy mégsem?

Egyik nap felfedezőúton volt éppen a kert fölött, amikor valósággal elviharzott mellette Acsa, és csak úgy röptében odakiáltott neki:

- Gyere, gyorsan, mondanom kell valamit!

Bogárka izgatottan követte őt egy kiszáradt akácfa tuskóra. Még szárnyait sem érkezett rendesen megigazgatni a leszállás után, amikor Acsa közölte a nagy hírt:

- Az ember, a kalapos, aki a házban lakik, itt a kertben, hamarosan elköltözik.

Bogárka szemei majdnem akkorára nyíltak a meglepetéstől, mint az Acsáé, és félig hitetlenkedve, félig értetlenül kérdezte:

- De vajon miért megy el, és hová?

- A múltkori vihar nagyon nagy kárt tett itt, alig győzte kijavítani a hibákat. Azután azt mondta, hogy neki elege lett már ebből az egészből, vesz egy nagyobb, erősebb alapokon álló, biztonságosabb házat, aminek ráadásul még nagyobb és szebb kertje is lesz, mint ez.

Bogárka csak hallgatta, hallgatta Acsát, azután szó nélkül felemelte súlyos fedőszárnyait, kisimította hártyás szárnyát, és elindult felfelé, a magasba. Csak vitte, vitte a szél felfelé, ő pedig hagyta magát. Még hallotta, ahogy Acsa utána kiáltott:

- Bogárka vigyázz, ott fent nagyon veszélyes! Figyelj a madarakra! Bogárka!

De Bogárkát nem érdekelték a madarak. Tudta, hogy ő nem közkedvelt madárcsemege és egyébként is, most sokkal fontosabb dologról volt szó, mint ő maga.

Bogárka most döbbent rá, hogy tudtán kívül találkozott Nagy Emberrel.